Na de sebaj, már István (akkor még nem király) is megmondta, hogy "nem hátrálok meg a harc elől": nekidurálom hát magam, megpróbálom a legtöbbet kihozni a szavak adta lehetőségekből, és csöppnyi ízelítőt adni a nagy Ő-ről, aki elsőre elbűvölt. Aki mellett az ember érzi a végtelen szabadságot, mégsem akar szabadulni, akiből sugárzik az elementáris erő, mégis gyengéd: az Iguacu vízesés. Igen, bizony. Szerelem volt első látásra.
Jaj, nagyon izgulok. Annyira türelmetlen vagyok, hogy mi lesz ebből az irományból, hogy még a mellettem illatozó Tokaji aszu sem tud lenyugtatni.
Szívem szerint mellőznék mindenféle írói feszültségfokozást, és csak annyit vetnék klaviatúrára, amúgy in medias res, hogy kellemes, szép, gyönyörű, lélegzetelállító, elképesztő, elementáris, megnyugtató, ijesztő, egyedülálló, hatalmas, robosztus, kecses, robajos, fátyolos. És meg is tehetném, nem haragudna rám senki, merthát nem is vagyok író :)
De nem teszek ilyet. Az Iguacu ennél többet érdemel.
Kezdjük hát Ádám és Évánál:
Elbúcsúztunk Paraty-tól, és hajnali öt órakor felszálltunk a buszra. A lányok azt hiszem elég jól aludtak, de én csak bambultam ki az ablakon, hiszen most jön az utazás azon része amit a legjobban vártam (és itt nem a 29 órás buszútra célzok...). Kitekintve az ablakon már pirkadt. Lévén nagy alvó, sosem láttam még napfelkeltét. Na de most!!! Azt kell mondanom, hogy annak is meg van a bája. Egyszer megéri megnézni, főleg, ha az ember egyébként sem a pihe-puha ágyban tölti az éjszakát.
Már szinte rutinnak számító 5 órás út után ismét Rioban vagyunk (ki hinné???).
Az esetleges gubancokat elkerülendő, én még Paratyban megdumcsiztam az Úrral, hogy intézzen már nekünk buszt az Iguacuhoz. Jó fej volt, belement, de azért gondoskodott arról, hogy izgalomban ne legyen hiány: Rioból véletlenül sem indult nekünk való járat, ezért első körben csak Sao Paolo-ba tudtuk megvenni a jegyet. Így volt újabb 5-6 óránk arra, hogy minden főiskolai emlékünket latba vetve a valószínűség-számítás technikájának segítségével kiókumláljuk (micsoda szó?!?!?), hogy az eredmény: LEHETETLEN. Egyszerűen lehetetlen, hogy ne kapjunk jegyet.
És lőn, valóban kaptunk. Alig egy-két órát kellett várakozni! Ennyi idő viszont jól jött: a buszállomáson lévő internetkávézóban skype-oltunk egy picit, én rebegtem egy halk hálát az Úrnak, és hamarosan már pattanhattunk is fel a Menyország tourist egyik járatára. Eredetileg úgy terveztük, hogy ezt a hosszú utat leito busszal tesszük meg (tudjátok, amin feküdni lehet), de persze a zsetonunk vészesen fogyott (khm, hát igen, a válság...), így maradt a hagyományos verzió. Érdekes módon, ezzel sem volt semmi gond.
Másnap dél körül megérkeztünk a városba. A szálláson még nem volt kész a szobánk, ezért Luistól, a chilei tulajdonostól kaptunk némi frissítő nedűt, és elhelyezkedtünk az árnyas teraszon, ahol hamarosan nemcsak egymás, hanem a kolibrik társaságát is élvezettük. Én akkor, ott mefogadtam, hogy lefényképezek egyet, de hősiesen be kell vallanom: kudarcot vallottam.
Egy röpke ebéd után felszálltunk hát a helyi bkv-ra, és izgatottan vártuk, vajon mekkora a világ legnagyobb vízesése a brazil oldalról nézve. És vajon tényleg olyan szép?
Jaj, majdnem elfelejtettem: képzeljétek, sütött a nap!!! Nem is értettük, hogy történhetett ilyen gixer! De így történt: IGAZI, banánérlelő meleg volt, igazi, 50-es naptejet igénylő napsugárzással. És igazi, 30 DEET-s rovarirtóval, merthát én paráztam, de nagyon: elvégre megyek a dzsungelbe, és nincs sárgaláz elleni oltásom!!!
Maga a vízesés a Nemzeti Parkban található. A bejáratnál kap az ember térképet, ezen látja, hogy hol, mit talál. Mert a park területén egy több állomással rendelkező busz jár, és az ember ott száll le, ahol akar.
Miután 3 cm vastag Off volt már rajtam, összeszedtem minden bátorságom, és nekiduráltuk magunkat a dzsungelnek. Hamar kiderült, hogy azért annyira nem kellett volna durálni: csacsi Bridget, ez a hely egy igazi turista-látványosság. Hogy is lehetne itt érintetlen, félelmetes őserdő???
Na jó, azért nekem sikerült aggódva kémlelni a körülöttünk összeboruló fákat: arachnofóbia. Az van nekem. Meg bajom bőven. Vajon mikor ugrik rám álnok módon egy óriási, gusztustalan, öngyilkos merénylő, halált okozó pók, aki csak azért tornászik akkor és ott, hogy engem kinyírjon? De szerencsére a pókok szorgosak: rendületlenül szövögették a hálóikat, és ránk sem hederítettek (és persze nem is tarantulák voltak, hanem sokkal kisebb, bár így is meglehetősen visszataszító izék.)
Vissza a lényegre. Már messziről hallottuk a robajt. Innen még amolyan halk dübörgés, amiről nyilvánvaló, hogy ez erősödni fog, ami hiába halk, mégis érzi az ember, hogy ez bizony csak azért halk, mert még messze van. De már akkor kezdi sejteni az elementáris erőt, ami rá vár, és már akkor kezdenek égnek állni a szőrök a karján...
Ahogy sétáltunk a lebetonozott(!) ösvényen, láttunk valami nagy gyíkot. Én nem tudom milyen állat volt, de annyira nem volt szép. Ettől függetlenül jó volt látni.
Aztán egyszercsak láttunk egy vízesés(ecské)t. El voltunk ájulva, hogy hú, meg hű, ez mennyire gyönyörű. Fotóztunk is rendületlenül. Én egyedül a képen, Szilvivel a képen, hárman a képen, Nonesz Szilvivel a képen, csak Nonesz a képen és így tovább. Szép-szép, de ez lenne a legnagyobb vízesés?!? És mitől van ennek dübörgő hangja??...
Aztán tovább suhantunk, és egyszercsak ezernyi vízesés jelent meg: itt is egy, ott is egy. Meg még egy és még egy. Körös-körül víz. Nagyon szép volt.
Ahogy lenéztünk, láttuk a másik oldalt, ami már Argentínához tartozik. Hangyányi emberkék rohangáltak mindenfele, és gumicsónakkal készültek valamiféle túrára. Elhatároztuk, hogy következő nap, nekünk is részt kell ezen venni.
Előkapartuk a térképet, és felfedeztük, hogy ez még mindig nem a vízesések vége: van egy következő állomás is, ahol egy kisfiú áll esőkabátban, és mosolyog. Gondoltuk, csekkoljuk má' le, tényleg ott van-e az a kiccsávó és minek rá az esőkabát?! Elbandukoltunk hát oda: itt egy viszonylag hosszú stégszerűségen, hídszerűségen, kinek melyik tetszik, be lehet menni a víz fölé, iszonyúan közel a lezúduló vízhez. Az esőkabátot hamar érteni kezdtük: olyan vízpára volt, hogy néhány youth hostel nyugodtan elcserélhette volna zuhanykapacitását erre! Fülig érő szájjal tartottuk a 40 fokos melegtől égő arcunkat a kellemesen hűsítő víz felé, miközben gyermeki izgalommal masíroztunk egyre beljebb a hídon.
Az érzés, hogy alattam a mélység, hogy alig látok a vízcseppektől, hogy körbevesz a természet, hogy ragyog rám a nap, hogy végtelenül szabad vagyok, mégis végtelenül kiszolgáltatott a víz erejének, hogy nini, egy ici-pici szivárvány, meg mégegy, annyira egyedi volt, hogy nem tudtam tőle szabadulni. Csak álltam ott, és alig bírtam magam rávenni, hogy teret adjak a mögöttem hömpölygő tömegnek, akik szintén arra vágytak, hogy ezt átélhessék.
És akkor ez állítólag még szebb az Argentín részről...
De tudjátok mit? Azt majd a következő részben! Tartozom ennek a csodának annyival, hogy neki szentelem a legtöbb sort, a legtöbb jelzőt, a legtöbb időt.
Addig is engesztelésnek csatoltam pár képet. Bár nem tudják igazán jól átadni az élményt, azért szépek...
Bejegyzések
