2009. április 21., kedd

A paradicsom maga - Iguacu Argentínában

...És ha jaguárral találkoznánk, akkor beszéljünk nyugodtan, hangosan. - áll a Lonely Planet praktikus tanácsai közt.

Este volt, és mi a szálláson himbálóztunk totál relaxált állapotban a függőágyakban, természetesen már megint caipirinha-val a kezünkben, és tervezgettük a következő napot, amikor is a vízeséseket argentin oldalról fogjuk megtekinteni. Juhé!
A nemzeti park térképét böngésztük: mindhárman az egészen felismerhetően megjelenített jaguár fölé hajoltunk, és próbáltuk elképzelni, ahogy egyszercsak szembetalálkozunk vele, és nyugodtan, hangosan beszélve (ahogy a fenn említett tanács szól) azt mondjuk: Helló Jaguár! Egész biztosan így reagálnék... Már szinte vártam a találkozást!!!

Reggel felkerekedtünk, és bár gyönyörű idő volt, mivel kedvenc Chiléből idetelepült (azaz odatelepült) szállásadóm, Luis esőt jósolt (és ő már csak tudja!), vittünk magunkkal esőkabátot is. Jól tettük. Vagyis, jobban belegondolva totál felesleges volt...
Elbaktattunk a buszállomásra, felszálltunk az Argentínába tartó helyi járatra. Namost. Ahhoz, hogy az ember teljesen legálisan bemehessen Argentínába, szükség van arra, hogy a határon erről a buszról leszálljunk, kérjünk egy kilépő pecsétet, megvárjuk a következő buszt, azzal elmenjünk a határ másik felére, ott leszálljunk, kérjünk egy belépő pecsétet, utána pedig megvárjuk, amíg a harmadik busz is befut, és már benn is vagyunk az országban. Egyszerű, nem?

Ja, és itt jegyezném meg, hogy én természetesen már megint aggályoskodtam, merthát ugye nekem nem volt sárgaláz elleni oltásom, és azt olvastam, hogy ki még kimehetünk így, de ahhoz, hogy visszamehessek Brazíliába, már bizony kelleni fog. És persze semmi kifogásom az ellen, hogy egy jóképű argentín fiú feleségül vegyen, és az Iguacunál letelepedjek, dehát azért mégsem hagyhattam Noneszt egyedül egy ilyen veszélyes országban, nem?!

Szóval épp átestünk vala a kilépés-belépés nevű procedúrán, amikor az Úr mondá vala, hogy legyen nagy eső, és lőn. Vagyis lett vala. (végülis már egy napja nem láttunk esőt. épp ideje volt...)
Valaki ott fönn biztos azért kapta azt a csordultig lévő dézsát, hogy minél több embert eltántorítson a jaguárok zaklatásától, de velünk meggyűlt a baja! Igaz, hogy én kicsit behisztiztem, de végül kaptam egy szép razsaszín nájlon esőkabátot (mert az enyém egy korábbi kis baleset során "elveszett". talán majd egyszer elmondom, hogy hogy is történt ez...), és arra jutottunk, hogy mivel ez az utolsó lehetőség, semmi sem tántoríthat el bennünket attól, hogy ha már úgyis vizesek leszünk, akkor legyünk a vízesések alatt mindeközben. Ez a mi harcunk!

A nemzeti parkot nagyon édesen csinálták meg: kis vonat jár benne, van több megállója, és a korábban már említett térkép segítségével megtervezhetjük, hogy hol akarunk róla leszállni, melyik útvonalat akarjuk bejárni.
Mi mindjárt az első megállónál lepattantunk, és belevetettük magunkat az őserdőbe, na meg az esőbe. Halkan jegyzem meg, hogy bármennyire is szeretném megkapni a legbelevalóbb bige címet, nem mi voltunk az egyetlen fanatikusok, akik még több vizet és jaguárokat akartak. A vonat és így a nemzeti park még ilyen időben is tömve volt. Nem is értem az embereket :)
Na de a lényeg: mindenfele kavarognak az utak, mind kibetonozva: le is út, fel is út. Viszont nem kell túl sokat menetelni ahhoz, hogy megtaláljuk a vízeséseket, és innen kezdve nem is kell tágítanunk tőlük: mindenhol ott vannak, mi meg csak ámulunk és bámulunk. Megnézhetjük őket alulról, felülről, belülről: gumimotorcsónakokkal beviszik a lelkes jelentkezőket egészen a lezúduló víz aljáig. Én ezt kihagytam (amit már bánok, de ezt sosem fogom senkinek bevallani), de Nonesz és Szilvi bevállalósabb volt. Beszámolójuk alapján határozottan úgy tűnik, meglehetősen nagy élmény volt...
Még akkor is, ha ez volt az a pont, amikor a csuromvizes ruha csuromruhás vízzé változott: még az esőkabát alatt lévő hátizákban található váltópólóból is ömlött a víz!!!!! Innen viszont már minden mindegy alapon, szabadon lehetett élvezni a látványt. Kár, hogy Nonesznek hazafele újra buszjegyet kellett váltania, mert íly módon a felismerhetetlenségig elrongyolódott a retúrjegye...
Miután bejártuk a fő utakat, zuhanyoztunk a vízesés alatt, áthajóztunk a kis szigetre, ahol fel lehetett mászni magasra, és gyönyörködni a lélegzetelállító tájban, elindultunk a park mindentvivő része felé.
Az Ördögtorokhoz egy nagyon hosszú fémből készült rácsos "felüljáró" vezet, amin már eleve érdekes végiggyalogolni, hiszen látjuk, hogy mi van alattunk, és tudjuk, hogy az ott oly nyugodtan hömpölygő folyó mibe torkollik. És egyszercsak jobbra nézünk, és hopp egy kajmánt látunk. Igaz, hogy nem jaguár, de mégiscsak... Csak úgy, a természetes közegében, egészen közel hozzánk! Persze így már picit gyorsabban megy az a séta! És aztán tátátátáááááám: az ördögtorok.
Nem tudom leírni, hogy milyen. Nagyjából háromnegyed kör alakú, és szinte húzza magával az embert. Persze, hogy sírtam! Olyan elemi erővel zúdul ott le a víz, hogy én ezt el sem tudtam képzelni. Még most sem. Olyan felkavaró, mégis megnyugtató, olyan hihetelen, mégis kézzel fogható, olyan hangos, mégis néma. Éreztem, hogy esélyem sincs. Ha itt ez úgy dönt, hogy belémszeret, és magával akar rántani, akkor nekem lőttek. A gyomrunkban érezni a dübörgését, a bőrünkön az érintését, a szemünkkel látjuk a szépségét és az eszünnkel tudjuk: valóban a víz az úr! Ez segíthet elképzelni, bár közel sincs a valósághoz:
http://www.youtube.com/watch?v=F1FQqSGxBso

Megint bőgök.

Nem tudok többet mondani, kérem kapcsolja ki!