2009. február 15., vasárnap

Ahol a víz az úr - Paraty

Reggel 6 óra van, és mi már megint Rioban vagyunk. Én ezt nem hiszem el!!! Ki volt az, aki azt mondta, hogy minden út Rómába vezet!?!? Fel kell világosítanom: nagyon-nagyot tévedett. Kétségtelen, hogy én is jobban örülnék, ha igaza lenne, mégis ki kell jelentenem, a fenti mondás határozottan tévhit. Merthogy én most tapasztaltam: minden út Rioba vezet.
Na mindegy, essünk túl ezen az elkeserítő tényen, és kukkantsunk ki a buszterminál némileg koszos ablakán: célunk, hogy a napfelkelte színeiből egy gyors valószínűségszámítással kikalkuláljuk, hogy milyen idő lesz ma, érdemes-e belevetni magunkat ismét az őrült buszsofőrök és bűzlő utcák városába, hogy hatodszor is megpróbálkozzunk feljutni a híres-neves Cukorsüveg-hegyre (ami nem összekeverendő a Corcovado-val, amin a gigantikus Jézus szobor tárja szét karjait tehetetlenül).
Hm, micsoda mázli: Isten úgy döntött, ma ránk mosolyog, és megkegyelmez. Ő is érzi, hogy értékelnie kell eltökéltségünket: bár uszkve 34 órája nem láttunk sem ágyat, sem zuhanyt, nem adjuk fel. A Cukorsüveg mellett döntünk ahelyett, hogy mihamarabb a következő szálláshelyre sietnénk.
Persze az is lehet, hogy azért adott nekünk napsütéses időt, mert büszkesége nem bírta volna elviselni, ha egy egésznapos kőkemény meló eredményét (mert állítólag 6 nap volt a világ megteremtése, és a teljes 7. napja Riora ment el), legalábbis annak best of részét, mi csak úgy egyszerűen kihagyjuk a programból.
Dehát mindegy is, hogy miért, a lényeg, hogy mára napsugárral vonta be az eget, sőt még a bárányfelhőket is feljebb tolta, hogy a hegy teteje se bújjon el, így tökéletes legyen az élmény és a látvány.

A felvonó sokkal gyorsabban felér, mint gondoltam: kétszer másfél perc és már fenn is vagyunk a legédesebb ponton. Azért kétszer másfél, és nem egyszer három, mert középen van egy megálló, ott ki kell szállni, átsétálni az Urca nevű kisebb hegyen, és utána jön a java. Persze már innen letekintve is akadozik a lélegzetünk. Nem, nem a magasság miatt. Most kezdem érezni, hogy ez a város valóban gyönyörű!
Ráadásul, mostmár biztos, hogy jó napja van Istenünknek, mert én két dolgot fogadtam meg, mielőtt Brazíliába jöttem: nem megyek Brazíliából haza addig, amíg nem láttam szambát, és Tukánt. És láss csodát: szemben velem, alig 3 méterre, őnagysága ott pózol a fán, alig várva, hogy szépségét megörökítsem az utókornak.
Érdekes, hogy ezek a madarak, hogy nem esnek orra azzal a hatalmas csőrükkel!!! És mosolyog. Vagy csak én látom így?!?!
Mint egy gyerek, én sikontgatok, nevetek: Rio mégsem olyan rossz hely, mégis megérte! Nagy nehezen arrébb vonszolnak a csajok: meg kell még azért nézni egy s mást itt a hegyen!
Jöjjön hát a második felvonás: a Cukorsüveg tetején lélegzetellálító látvány tárul elénk! Be kell valljam, Miatyánk jó munkát végzett! Innen mindent látni: a Copacabanat, az Ipanemat (majdnem), a Botafogot, kis szigeteket, a Flamingo öblöt, és természetesen a várost óvó Jézus szobrot is. Tudom, hogy eddig a porba tiportam szegény Riot, de most be kell vallanom: van egy másik arca is: fekvésileg nehéz überelni vagy kritizálni. Csak ámulok és bámulok. Bár nem vagyok nagy fényképész guru, azért megpróbálom megmutatni, miről beszélek:














Na de mennünk kell tovább, Paraty vár: vissza hát a buszállomásra, és újabb 5 órás út után megérkezünk Paratyba, ahol két napot töltünk majd el (legalábbis ez volt a terv).
Az első benyomások pozitívak: szerencsénk volt a szállással, saját szobát kaptunk, a tulajdonos barátságos, és beszél angolul, ráadásul a kérdésre, hogy milyen biztonsági intézkedésekre van szükség ebben a városban, csak mosolyog, és elnézően annyit mond: itt nincs bűnözés.
Jippiájé! Ilyen is van???? ahol nincs bűnözés??? Kizárt! De talán mégis! Szóval hasitasi sarokba dob, és zsebbe dugott pénzzel, nyakban lógó fényképezővel indulunk feldedezni a helyet.
Szállásunk jó helyen van: benn az óváros közepén. Na jó, azért egy vallomással tartozom: nehéz nem az óváros közepén megszállni, mert Paraty óvárosa annyira pöttöm, hogy alig 5 perc alatt bejárható.
Vigyázni kell viszont, mert a brazilok eme városrész megalkotásakor minden bizonnyal nagyon vicces hangulatban voltak, így minden egyes utcát ugyanolyanra építettek: ember legyen a talpán, aki képben van, hogy mikor melyik utcában jár!
Szerencsére nekem két élő gps jutott (a lányok mindig, minden körülmények között tudják, hogy hol járunk), ezért az agyam is a szálláson hagyom: teljesen elengedem magam, és sodródok a tömeggel, ami van bőven, hiszen most van a brazil szabadságolások ideje, és Paraty meglehetősen népszerű nyaralóhely körükben.
Édes a város: színes ajtófélfák, ablakok, nagy kockakövek mindenhol, sok-sok lehetőség ajándékot venni, éttermek.















Aki arra vágyik, hogy nevezetességeket térképezzen fel, annak nem az ideális hely. Aki viszont Rioi félelmei és csalódása után szeretne relaxált hangulatba kerülni, és néhány napot így eltölteni, annak tudom ajánlani.
Főleg azért, mert a kikötőből rengeteg hajó indul, hogy bemutassa a kedves utasoknak, hogy milyen a környék: kis szigetek, java részük magántulajdonban. Csodálatos strandok, és tényleg mindenféle verzióban részt vehetünk ezeken az 3-5 órás túrákon: van itt nagy hajó, kis hajó, kibérelhető hajó.
Mi egy olyan közepes hajóra kerültünk, ahol csak brazilok voltak, ezért az idegenvezetés portugálul folyt. Szerencsére nem az ókor történelmét elemezték, így különösebb hátrányunk nem származott nyelvi különbözőségünkből, viszont nagyon népszerűek voltunk: kaptunk ingyen italt (Gabriellát, ami szerintük ihatatlanul erős, szerintem inkább kompótlé, de kétségtelenül nagyon finom), körénk gyűltek, hogy beszélgessünk (ennek során leginkább arra vágytak, hogy országukat fényezzük, dehát van is mit! :) ),és amikor látták, hogy leesik a fejünk, mert ülve elaludtunk, akkor felajánlották a helyüket, hogy aludjunk inkább ott. Nagyon kellemes túra volt.














Mire visszaértünk a kikötőbe már csöpörgött az eső. És mint másnap reggelre kiderült, ez csak a kezdet volt: akkora eső zúdult le az éjszaka során, amekkorát 20 éve nem láttak a helyiek.
Ha bárkinek aszállyal kellene megküzdenie, szóljon, megyünk! Béresőzést vállalunk!
Így hát a másnap reggel az ottlakók részére minden bizonnyal életük egyik legrosszabb napja volt: a lakások java részében állt a víz és a sár, és meglehetősen nagy kár érte a lakókat.
Mi, a későnkelők már csak azzal szembesültünk, hogy vietnámi papucsunkban csúszkálunk át a városon, koncentrálunk, küzdünk, mint malac a jégen, hogy lábtörés nélkül megússzuk a túrát.
Ha tetszett, ha nem, mennünk kellett ugyanis a buszállomásra, hogy megvegyük a jegyet éjszakára Sao Paolo-ba, ahonnan majd tovább megyünk az Iguazu-hoz. És ott szembesültünk a szörnyű valósággal: az egyetlen busz, ami indul már tömve van, nem jutott rá jegy!
Most mi lesz?
Három lehetőség közül kellett választanunk: az egyik, hogy két nappal később megyünk, a másik, hogy két külön busszal megyünk, a harmadik pedig, hogy hajnalban visszabuszozunk Rioba, és onnan vágunk neki az útnak.
Az első verzió viszonylag hamar kiesett, mivel két nappal később már késő lett volna. Szorított az idő: ha azt választjuk, nem tudunk elmenni a vízeséshez.
A másodikkal az volt a bajunk, hogy ha két külön buszon utazunk, akkor az egyiken ketten, a másikon valaki egyedül teszi meg a 22 órás utat.
Az utolsó verzió hátránya pedig az volt, hogy az egyébként is 22 órás út így 29 órás lenne, ráadásul semmi garancia nem volt arra, hogy Rioban egyből kapunk jegyet, és nem vesztegetünk el megint rengeteg időt.
Így úgy döntöttük, legyen a két buszos verzió. De az a három perc, mire ezt a döntést meghoztuk elég volt arra, hogy egy szemfüles utazó bevásároljon, ezzel kitúrva minket a buszról, tehát ez a megoldás is kiesett.
Maradt hát a még mindig érvényes mondás: minden út Rioba vezet. És azon kaptam magam, hogy már megint egy olyan buszjegy van a kezemben, amely Rioba juttat el.
Nem volt jó kedvünk. Szótlanul baktattunk vissza a szállásra. Itt próbáltunk telefonon helyet foglalni valamely buszra Rioból az Iguacuhoz, de ha valami rossz, akkor legyen totál rossz: természetesen nem sikerült.
Maradt tehát a remény, hogy az Úr mégegyszer ránk mosolyog, én nem engedi, hogy ne lássuk azt a leírhatatlanul gyönyörű helyet, melynek szépségét a legfestőibb jelzők sem képesek leírni, és amelyet úgy hívnak: Iguacu.
Volt tehát még egy teljes napunk Paratyra, így azt beszéltük meg, elmegyünk a tengerpartra: kb. 10 perc séta, és egy nagyon kedves partszakaszra bukkanunk. A mi esetünkben volt viszont egy kis bökkenő: a lezúdult, 20 éve nem látott esőnek köszönhetően olyan mennyiségű sár ömlött a vízbe, hogy közel s távol nem lehetett felfedezni semmit az óceán kékségéből. Csak a barnaság és sár mindenhol. Nem volt kedvünk megmártózni. És ez végképp betett: elkeseredésünkben felfedeztünk a Caipivodka nevű találmányt, ami igazából Caipirinha, csak telenyomják még gyümölcsökkel is. Pompás nedű. Ki tudja, miért, hamarosan a hangulatunk is sokkal jobbra fordult. Annyira, hogy még a lábunkat is be mertük mártani a sártengerbe. És még a nap is kisütött. Szóval mindent összevetve, egy kellemes pityókás napsütéses napunk volt.
Este korán aludni tértünk, hogy felkészüljünk az útra: hajnali 5-kor indult a buszunk Rióba, és ahogy azt már korábban írtam, potom 29 órás buszút állt előttünk (várakozások nélkül, és feltételezve , hogy sikerül Rioban jegyet vennünk az Iguacuhoz még aznapra...) Picit izgultam. Na jó, ne túlozzunk, tiszta ideg voltam: eljutok-e egyáltalán oda? Hány órás lesz végül az út? Hogy fogok kibírni 29 órát egyben? Milliónyi kérdés a fejemben, melyre aztán annyira egyértelműek voltak a válaszok...