A paradicsom maga - Iguacu Argentínában

...És ha jaguárral találkoznánk, akkor beszéljünk nyugodtan, hangosan. - áll a Lonely Planet praktikus tanácsai közt.

Este volt, és mi a szálláson himbálóztunk totál relaxált állapotban a függőágyakban, természetesen már megint caipirinha-val a kezünkben, és tervezgettük a következő napot, amikor is a vízeséseket argentin oldalról fogjuk megtekinteni. Juhé!
A nemzeti park térképét böngésztük: mindhárman az egészen felismerhetően megjelenített jaguár fölé hajoltunk, és próbáltuk elképzelni, ahogy egyszercsak szembetalálkozunk vele, és nyugodtan, hangosan beszélve (ahogy a fenn említett tanács szól) azt mondjuk: Helló Jaguár! Egész biztosan így reagálnék... Már szinte vártam a találkozást!!!

Reggel felkerekedtünk, és bár gyönyörű idő volt, mivel kedvenc Chiléből idetelepült (azaz odatelepült) szállásadóm, Luis esőt jósolt (és ő már csak tudja!), vittünk magunkkal esőkabátot is. Jól tettük. Vagyis, jobban belegondolva totál felesleges volt...
Elbaktattunk a buszállomásra, felszálltunk az Argentínába tartó helyi járatra. Namost. Ahhoz, hogy az ember teljesen legálisan bemehessen Argentínába, szükség van arra, hogy a határon erről a buszról leszálljunk, kérjünk egy kilépő pecsétet, megvárjuk a következő buszt, azzal elmenjünk a határ másik felére, ott leszálljunk, kérjünk egy belépő pecsétet, utána pedig megvárjuk, amíg a harmadik busz is befut, és már benn is vagyunk az országban. Egyszerű, nem?

Ja, és itt jegyezném meg, hogy én természetesen már megint aggályoskodtam, merthát ugye nekem nem volt sárgaláz elleni oltásom, és azt olvastam, hogy ki még kimehetünk így, de ahhoz, hogy visszamehessek Brazíliába, már bizony kelleni fog. És persze semmi kifogásom az ellen, hogy egy jóképű argentín fiú feleségül vegyen, és az Iguacunál letelepedjek, dehát azért mégsem hagyhattam Noneszt egyedül egy ilyen veszélyes országban, nem?!

Szóval épp átestünk vala a kilépés-belépés nevű procedúrán, amikor az Úr mondá vala, hogy legyen nagy eső, és lőn. Vagyis lett vala. (végülis már egy napja nem láttunk esőt. épp ideje volt...)
Valaki ott fönn biztos azért kapta azt a csordultig lévő dézsát, hogy minél több embert eltántorítson a jaguárok zaklatásától, de velünk meggyűlt a baja! Igaz, hogy én kicsit behisztiztem, de végül kaptam egy szép razsaszín nájlon esőkabátot (mert az enyém egy korábbi kis baleset során "elveszett". talán majd egyszer elmondom, hogy hogy is történt ez...), és arra jutottunk, hogy mivel ez az utolsó lehetőség, semmi sem tántoríthat el bennünket attól, hogy ha már úgyis vizesek leszünk, akkor legyünk a vízesések alatt mindeközben. Ez a mi harcunk!

A nemzeti parkot nagyon édesen csinálták meg: kis vonat jár benne, van több megállója, és a korábban már említett térkép segítségével megtervezhetjük, hogy hol akarunk róla leszállni, melyik útvonalat akarjuk bejárni.
Mi mindjárt az első megállónál lepattantunk, és belevetettük magunkat az őserdőbe, na meg az esőbe. Halkan jegyzem meg, hogy bármennyire is szeretném megkapni a legbelevalóbb bige címet, nem mi voltunk az egyetlen fanatikusok, akik még több vizet és jaguárokat akartak. A vonat és így a nemzeti park még ilyen időben is tömve volt. Nem is értem az embereket :)
Na de a lényeg: mindenfele kavarognak az utak, mind kibetonozva: le is út, fel is út. Viszont nem kell túl sokat menetelni ahhoz, hogy megtaláljuk a vízeséseket, és innen kezdve nem is kell tágítanunk tőlük: mindenhol ott vannak, mi meg csak ámulunk és bámulunk. Megnézhetjük őket alulról, felülről, belülről: gumimotorcsónakokkal beviszik a lelkes jelentkezőket egészen a lezúduló víz aljáig. Én ezt kihagytam (amit már bánok, de ezt sosem fogom senkinek bevallani), de Nonesz és Szilvi bevállalósabb volt. Beszámolójuk alapján határozottan úgy tűnik, meglehetősen nagy élmény volt...
Még akkor is, ha ez volt az a pont, amikor a csuromvizes ruha csuromruhás vízzé változott: még az esőkabát alatt lévő hátizákban található váltópólóból is ömlött a víz!!!!! Innen viszont már minden mindegy alapon, szabadon lehetett élvezni a látványt. Kár, hogy Nonesznek hazafele újra buszjegyet kellett váltania, mert íly módon a felismerhetetlenségig elrongyolódott a retúrjegye...
Miután bejártuk a fő utakat, zuhanyoztunk a vízesés alatt, áthajóztunk a kis szigetre, ahol fel lehetett mászni magasra, és gyönyörködni a lélegzetelállító tájban, elindultunk a park mindentvivő része felé.
Az Ördögtorokhoz egy nagyon hosszú fémből készült rácsos "felüljáró" vezet, amin már eleve érdekes végiggyalogolni, hiszen látjuk, hogy mi van alattunk, és tudjuk, hogy az ott oly nyugodtan hömpölygő folyó mibe torkollik. És egyszercsak jobbra nézünk, és hopp egy kajmánt látunk. Igaz, hogy nem jaguár, de mégiscsak... Csak úgy, a természetes közegében, egészen közel hozzánk! Persze így már picit gyorsabban megy az a séta! És aztán tátátátáááááám: az ördögtorok.
Nem tudom leírni, hogy milyen. Nagyjából háromnegyed kör alakú, és szinte húzza magával az embert. Persze, hogy sírtam! Olyan elemi erővel zúdul ott le a víz, hogy én ezt el sem tudtam képzelni. Még most sem. Olyan felkavaró, mégis megnyugtató, olyan hihetelen, mégis kézzel fogható, olyan hangos, mégis néma. Éreztem, hogy esélyem sincs. Ha itt ez úgy dönt, hogy belémszeret, és magával akar rántani, akkor nekem lőttek. A gyomrunkban érezni a dübörgését, a bőrünkön az érintését, a szemünkkel látjuk a szépségét és az eszünnkel tudjuk: valóban a víz az úr! Ez segíthet elképzelni, bár közel sincs a valósághoz:
http://www.youtube.com/watch?v=F1FQqSGxBso

Megint bőgök.

Nem tudok többet mondani, kérem kapcsolja ki!

A paradicsom maga - Iguacu

Beteljesült szerelemről írni jó. Vagyis mégsem: mert tökéletes pontossággal azt átadni, amit érez az ember, mikor megpillantja Őt, egyrészt szükséges, másrészt kizárt. Tartok tőle, hogy ezt leírni maximum Shakespeare tudná. Vagy talán ő sem. De én semmiképp.
Na de sebaj, már István (akkor még nem király) is megmondta, hogy "nem hátrálok meg a harc elől": nekidurálom hát magam, megpróbálom a legtöbbet kihozni a szavak adta lehetőségekből, és csöppnyi ízelítőt adni a nagy Ő-ről, aki elsőre elbűvölt. Aki mellett az ember érzi a végtelen szabadságot, mégsem akar szabadulni, akiből sugárzik az elementáris erő, mégis gyengéd: az Iguacu vízesés. Igen, bizony. Szerelem volt első látásra.

Jaj, nagyon izgulok. Annyira türelmetlen vagyok, hogy mi lesz ebből az irományból, hogy még a mellettem illatozó Tokaji aszu sem tud lenyugtatni.
Szívem szerint mellőznék mindenféle írói feszültségfokozást, és csak annyit vetnék klaviatúrára, amúgy in medias res, hogy kellemes, szép, gyönyörű, lélegzetelállító, elképesztő, elementáris, megnyugtató, ijesztő, egyedülálló, hatalmas, robosztus, kecses, robajos, fátyolos. És meg is tehetném, nem haragudna rám senki, merthát nem is vagyok író :)
De nem teszek ilyet. Az Iguacu ennél többet érdemel.

Kezdjük hát Ádám és Évánál:
Elbúcsúztunk Paraty-tól, és hajnali öt órakor felszálltunk a buszra. A lányok azt hiszem elég jól aludtak, de én csak bambultam ki az ablakon, hiszen most jön az utazás azon része amit a legjobban vártam (és itt nem a 29 órás buszútra célzok...). Kitekintve az ablakon már pirkadt. Lévén nagy alvó, sosem láttam még napfelkeltét. Na de most!!! Azt kell mondanom, hogy annak is meg van a bája. Egyszer megéri megnézni, főleg, ha az ember egyébként sem a pihe-puha ágyban tölti az éjszakát.
Már szinte rutinnak számító 5 órás út után ismét Rioban vagyunk (ki hinné???).
Az esetleges gubancokat elkerülendő, én még Paratyban megdumcsiztam az Úrral, hogy intézzen már nekünk buszt az Iguacuhoz. Jó fej volt, belement, de azért gondoskodott arról, hogy izgalomban ne legyen hiány: Rioból véletlenül sem indult nekünk való járat, ezért első körben csak Sao Paolo-ba tudtuk megvenni a jegyet. Így volt újabb 5-6 óránk arra, hogy minden főiskolai emlékünket latba vetve a valószínűség-számítás technikájának segítségével kiókumláljuk (micsoda szó?!?!?), hogy az eredmény: LEHETETLEN. Egyszerűen lehetetlen, hogy ne kapjunk jegyet.
És lőn, valóban kaptunk. Alig egy-két órát kellett várakozni! Ennyi idő viszont jól jött: a buszállomáson lévő internetkávézóban skype-oltunk egy picit, én rebegtem egy halk hálát az Úrnak, és hamarosan már pattanhattunk is fel a Menyország tourist egyik járatára. Eredetileg úgy terveztük, hogy ezt a hosszú utat leito busszal tesszük meg (tudjátok, amin feküdni lehet), de persze a zsetonunk vészesen fogyott (khm, hát igen, a válság...), így maradt a hagyományos verzió. Érdekes módon, ezzel sem volt semmi gond.
Másnap dél körül megérkeztünk a városba. A szálláson még nem volt kész a szobánk, ezért Luistól, a chilei tulajdonostól kaptunk némi frissítő nedűt, és elhelyezkedtünk az árnyas teraszon, ahol hamarosan nemcsak egymás, hanem a kolibrik társaságát is élvezettük. Én akkor, ott mefogadtam, hogy lefényképezek egyet, de hősiesen be kell vallanom: kudarcot vallottam.
Egy röpke ebéd után felszálltunk hát a helyi bkv-ra, és izgatottan vártuk, vajon mekkora a világ legnagyobb vízesése a brazil oldalról nézve. És vajon tényleg olyan szép?

Jaj, majdnem elfelejtettem: képzeljétek, sütött a nap!!! Nem is értettük, hogy történhetett ilyen gixer! De így történt: IGAZI, banánérlelő meleg volt, igazi, 50-es naptejet igénylő napsugárzással. És igazi, 30 DEET-s rovarirtóval, merthát én paráztam, de nagyon: elvégre megyek a dzsungelbe, és nincs sárgaláz elleni oltásom!!!

Maga a vízesés a Nemzeti Parkban található. A bejáratnál kap az ember térképet, ezen látja, hogy hol, mit talál. Mert a park területén egy több állomással rendelkező busz jár, és az ember ott száll le, ahol akar.
Miután 3 cm vastag Off volt már rajtam, összeszedtem minden bátorságom, és nekiduráltuk magunkat a dzsungelnek. Hamar kiderült, hogy azért annyira nem kellett volna durálni: csacsi Bridget, ez a hely egy igazi turista-látványosság. Hogy is lehetne itt érintetlen, félelmetes őserdő???
Na jó, azért nekem sikerült aggódva kémlelni a körülöttünk összeboruló fákat: arachnofóbia. Az van nekem. Meg bajom bőven. Vajon mikor ugrik rám álnok módon egy óriási, gusztustalan, öngyilkos merénylő, halált okozó pók, aki csak azért tornászik akkor és ott, hogy engem kinyírjon? De szerencsére a pókok szorgosak: rendületlenül szövögették a hálóikat, és ránk sem hederítettek (és persze nem is tarantulák voltak, hanem sokkal kisebb, bár így is meglehetősen visszataszító izék.)

Vissza a lényegre. Már messziről hallottuk a robajt. Innen még amolyan halk dübörgés, amiről nyilvánvaló, hogy ez erősödni fog, ami hiába halk, mégis érzi az ember, hogy ez bizony csak azért halk, mert még messze van. De már akkor kezdi sejteni az elementáris erőt, ami rá vár, és már akkor kezdenek égnek állni a szőrök a karján...

Ahogy sétáltunk a lebetonozott(!) ösvényen, láttunk valami nagy gyíkot. Én nem tudom milyen állat volt, de annyira nem volt szép. Ettől függetlenül jó volt látni.

Aztán egyszercsak láttunk egy vízesés(ecské)t. El voltunk ájulva, hogy hú, meg hű, ez mennyire gyönyörű. Fotóztunk is rendületlenül. Én egyedül a képen, Szilvivel a képen, hárman a képen, Nonesz Szilvivel a képen, csak Nonesz a képen és így tovább. Szép-szép, de ez lenne a legnagyobb vízesés?!? És mitől van ennek dübörgő hangja??...
Aztán tovább suhantunk, és egyszercsak ezernyi vízesés jelent meg: itt is egy, ott is egy. Meg még egy és még egy. Körös-körül víz. Nagyon szép volt.
Ahogy lenéztünk, láttuk a másik oldalt, ami már Argentínához tartozik. Hangyányi emberkék rohangáltak mindenfele, és gumicsónakkal készültek valamiféle túrára. Elhatároztuk, hogy következő nap, nekünk is részt kell ezen venni.
Előkapartuk a térképet, és felfedeztük, hogy ez még mindig nem a vízesések vége: van egy következő állomás is, ahol egy kisfiú áll esőkabátban, és mosolyog. Gondoltuk, csekkoljuk má' le, tényleg ott van-e az a kiccsávó és minek rá az esőkabát?! Elbandukoltunk hát oda: itt egy viszonylag hosszú stégszerűségen, hídszerűségen, kinek melyik tetszik, be lehet menni a víz fölé, iszonyúan közel a lezúduló vízhez. Az esőkabátot hamar érteni kezdtük: olyan vízpára volt, hogy néhány youth hostel nyugodtan elcserélhette volna zuhanykapacitását erre! Fülig érő szájjal tartottuk a 40 fokos melegtől égő arcunkat a kellemesen hűsítő víz felé, miközben gyermeki izgalommal masíroztunk egyre beljebb a hídon.
Az érzés, hogy alattam a mélység, hogy alig látok a vízcseppektől, hogy körbevesz a természet, hogy ragyog rám a nap, hogy végtelenül szabad vagyok, mégis végtelenül kiszolgáltatott a víz erejének, hogy nini, egy ici-pici szivárvány, meg mégegy, annyira egyedi volt, hogy nem tudtam tőle szabadulni. Csak álltam ott, és alig bírtam magam rávenni, hogy teret adjak a mögöttem hömpölygő tömegnek, akik szintén arra vágytak, hogy ezt átélhessék.
És akkor ez állítólag még szebb az Argentín részről...

De tudjátok mit? Azt majd a következő részben! Tartozom ennek a csodának annyival, hogy neki szentelem a legtöbb sort, a legtöbb jelzőt, a legtöbb időt.
Addig is engesztelésnek csatoltam pár képet. Bár nem tudják igazán jól átadni az élményt, azért szépek...

Ahol a víz az úr - Paraty

Reggel 6 óra van, és mi már megint Rioban vagyunk. Én ezt nem hiszem el!!! Ki volt az, aki azt mondta, hogy minden út Rómába vezet!?!? Fel kell világosítanom: nagyon-nagyot tévedett. Kétségtelen, hogy én is jobban örülnék, ha igaza lenne, mégis ki kell jelentenem, a fenti mondás határozottan tévhit. Merthogy én most tapasztaltam: minden út Rioba vezet.
Na mindegy, essünk túl ezen az elkeserítő tényen, és kukkantsunk ki a buszterminál némileg koszos ablakán: célunk, hogy a napfelkelte színeiből egy gyors valószínűségszámítással kikalkuláljuk, hogy milyen idő lesz ma, érdemes-e belevetni magunkat ismét az őrült buszsofőrök és bűzlő utcák városába, hogy hatodszor is megpróbálkozzunk feljutni a híres-neves Cukorsüveg-hegyre (ami nem összekeverendő a Corcovado-val, amin a gigantikus Jézus szobor tárja szét karjait tehetetlenül).
Hm, micsoda mázli: Isten úgy döntött, ma ránk mosolyog, és megkegyelmez. Ő is érzi, hogy értékelnie kell eltökéltségünket: bár uszkve 34 órája nem láttunk sem ágyat, sem zuhanyt, nem adjuk fel. A Cukorsüveg mellett döntünk ahelyett, hogy mihamarabb a következő szálláshelyre sietnénk.
Persze az is lehet, hogy azért adott nekünk napsütéses időt, mert büszkesége nem bírta volna elviselni, ha egy egésznapos kőkemény meló eredményét (mert állítólag 6 nap volt a világ megteremtése, és a teljes 7. napja Riora ment el), legalábbis annak best of részét, mi csak úgy egyszerűen kihagyjuk a programból.
Dehát mindegy is, hogy miért, a lényeg, hogy mára napsugárral vonta be az eget, sőt még a bárányfelhőket is feljebb tolta, hogy a hegy teteje se bújjon el, így tökéletes legyen az élmény és a látvány.

A felvonó sokkal gyorsabban felér, mint gondoltam: kétszer másfél perc és már fenn is vagyunk a legédesebb ponton. Azért kétszer másfél, és nem egyszer három, mert középen van egy megálló, ott ki kell szállni, átsétálni az Urca nevű kisebb hegyen, és utána jön a java. Persze már innen letekintve is akadozik a lélegzetünk. Nem, nem a magasság miatt. Most kezdem érezni, hogy ez a város valóban gyönyörű!
Ráadásul, mostmár biztos, hogy jó napja van Istenünknek, mert én két dolgot fogadtam meg, mielőtt Brazíliába jöttem: nem megyek Brazíliából haza addig, amíg nem láttam szambát, és Tukánt. És láss csodát: szemben velem, alig 3 méterre, őnagysága ott pózol a fán, alig várva, hogy szépségét megörökítsem az utókornak.
Érdekes, hogy ezek a madarak, hogy nem esnek orra azzal a hatalmas csőrükkel!!! És mosolyog. Vagy csak én látom így?!?!
Mint egy gyerek, én sikontgatok, nevetek: Rio mégsem olyan rossz hely, mégis megérte! Nagy nehezen arrébb vonszolnak a csajok: meg kell még azért nézni egy s mást itt a hegyen!
Jöjjön hát a második felvonás: a Cukorsüveg tetején lélegzetellálító látvány tárul elénk! Be kell valljam, Miatyánk jó munkát végzett! Innen mindent látni: a Copacabanat, az Ipanemat (majdnem), a Botafogot, kis szigeteket, a Flamingo öblöt, és természetesen a várost óvó Jézus szobrot is. Tudom, hogy eddig a porba tiportam szegény Riot, de most be kell vallanom: van egy másik arca is: fekvésileg nehéz überelni vagy kritizálni. Csak ámulok és bámulok. Bár nem vagyok nagy fényképész guru, azért megpróbálom megmutatni, miről beszélek:














Na de mennünk kell tovább, Paraty vár: vissza hát a buszállomásra, és újabb 5 órás út után megérkezünk Paratyba, ahol két napot töltünk majd el (legalábbis ez volt a terv).
Az első benyomások pozitívak: szerencsénk volt a szállással, saját szobát kaptunk, a tulajdonos barátságos, és beszél angolul, ráadásul a kérdésre, hogy milyen biztonsági intézkedésekre van szükség ebben a városban, csak mosolyog, és elnézően annyit mond: itt nincs bűnözés.
Jippiájé! Ilyen is van???? ahol nincs bűnözés??? Kizárt! De talán mégis! Szóval hasitasi sarokba dob, és zsebbe dugott pénzzel, nyakban lógó fényképezővel indulunk feldedezni a helyet.
Szállásunk jó helyen van: benn az óváros közepén. Na jó, azért egy vallomással tartozom: nehéz nem az óváros közepén megszállni, mert Paraty óvárosa annyira pöttöm, hogy alig 5 perc alatt bejárható.
Vigyázni kell viszont, mert a brazilok eme városrész megalkotásakor minden bizonnyal nagyon vicces hangulatban voltak, így minden egyes utcát ugyanolyanra építettek: ember legyen a talpán, aki képben van, hogy mikor melyik utcában jár!
Szerencsére nekem két élő gps jutott (a lányok mindig, minden körülmények között tudják, hogy hol járunk), ezért az agyam is a szálláson hagyom: teljesen elengedem magam, és sodródok a tömeggel, ami van bőven, hiszen most van a brazil szabadságolások ideje, és Paraty meglehetősen népszerű nyaralóhely körükben.
Édes a város: színes ajtófélfák, ablakok, nagy kockakövek mindenhol, sok-sok lehetőség ajándékot venni, éttermek.















Aki arra vágyik, hogy nevezetességeket térképezzen fel, annak nem az ideális hely. Aki viszont Rioi félelmei és csalódása után szeretne relaxált hangulatba kerülni, és néhány napot így eltölteni, annak tudom ajánlani.
Főleg azért, mert a kikötőből rengeteg hajó indul, hogy bemutassa a kedves utasoknak, hogy milyen a környék: kis szigetek, java részük magántulajdonban. Csodálatos strandok, és tényleg mindenféle verzióban részt vehetünk ezeken az 3-5 órás túrákon: van itt nagy hajó, kis hajó, kibérelhető hajó.
Mi egy olyan közepes hajóra kerültünk, ahol csak brazilok voltak, ezért az idegenvezetés portugálul folyt. Szerencsére nem az ókor történelmét elemezték, így különösebb hátrányunk nem származott nyelvi különbözőségünkből, viszont nagyon népszerűek voltunk: kaptunk ingyen italt (Gabriellát, ami szerintük ihatatlanul erős, szerintem inkább kompótlé, de kétségtelenül nagyon finom), körénk gyűltek, hogy beszélgessünk (ennek során leginkább arra vágytak, hogy országukat fényezzük, dehát van is mit! :) ),és amikor látták, hogy leesik a fejünk, mert ülve elaludtunk, akkor felajánlották a helyüket, hogy aludjunk inkább ott. Nagyon kellemes túra volt.














Mire visszaértünk a kikötőbe már csöpörgött az eső. És mint másnap reggelre kiderült, ez csak a kezdet volt: akkora eső zúdult le az éjszaka során, amekkorát 20 éve nem láttak a helyiek.
Ha bárkinek aszállyal kellene megküzdenie, szóljon, megyünk! Béresőzést vállalunk!
Így hát a másnap reggel az ottlakók részére minden bizonnyal életük egyik legrosszabb napja volt: a lakások java részében állt a víz és a sár, és meglehetősen nagy kár érte a lakókat.
Mi, a későnkelők már csak azzal szembesültünk, hogy vietnámi papucsunkban csúszkálunk át a városon, koncentrálunk, küzdünk, mint malac a jégen, hogy lábtörés nélkül megússzuk a túrát.
Ha tetszett, ha nem, mennünk kellett ugyanis a buszállomásra, hogy megvegyük a jegyet éjszakára Sao Paolo-ba, ahonnan majd tovább megyünk az Iguazu-hoz. És ott szembesültünk a szörnyű valósággal: az egyetlen busz, ami indul már tömve van, nem jutott rá jegy!
Most mi lesz?
Három lehetőség közül kellett választanunk: az egyik, hogy két nappal később megyünk, a másik, hogy két külön busszal megyünk, a harmadik pedig, hogy hajnalban visszabuszozunk Rioba, és onnan vágunk neki az útnak.
Az első verzió viszonylag hamar kiesett, mivel két nappal később már késő lett volna. Szorított az idő: ha azt választjuk, nem tudunk elmenni a vízeséshez.
A másodikkal az volt a bajunk, hogy ha két külön buszon utazunk, akkor az egyiken ketten, a másikon valaki egyedül teszi meg a 22 órás utat.
Az utolsó verzió hátránya pedig az volt, hogy az egyébként is 22 órás út így 29 órás lenne, ráadásul semmi garancia nem volt arra, hogy Rioban egyből kapunk jegyet, és nem vesztegetünk el megint rengeteg időt.
Így úgy döntöttük, legyen a két buszos verzió. De az a három perc, mire ezt a döntést meghoztuk elég volt arra, hogy egy szemfüles utazó bevásároljon, ezzel kitúrva minket a buszról, tehát ez a megoldás is kiesett.
Maradt hát a még mindig érvényes mondás: minden út Rioba vezet. És azon kaptam magam, hogy már megint egy olyan buszjegy van a kezemben, amely Rioba juttat el.
Nem volt jó kedvünk. Szótlanul baktattunk vissza a szállásra. Itt próbáltunk telefonon helyet foglalni valamely buszra Rioból az Iguacuhoz, de ha valami rossz, akkor legyen totál rossz: természetesen nem sikerült.
Maradt tehát a remény, hogy az Úr mégegyszer ránk mosolyog, én nem engedi, hogy ne lássuk azt a leírhatatlanul gyönyörű helyet, melynek szépségét a legfestőibb jelzők sem képesek leírni, és amelyet úgy hívnak: Iguacu.
Volt tehát még egy teljes napunk Paratyra, így azt beszéltük meg, elmegyünk a tengerpartra: kb. 10 perc séta, és egy nagyon kedves partszakaszra bukkanunk. A mi esetünkben volt viszont egy kis bökkenő: a lezúdult, 20 éve nem látott esőnek köszönhetően olyan mennyiségű sár ömlött a vízbe, hogy közel s távol nem lehetett felfedezni semmit az óceán kékségéből. Csak a barnaság és sár mindenhol. Nem volt kedvünk megmártózni. És ez végképp betett: elkeseredésünkben felfedeztünk a Caipivodka nevű találmányt, ami igazából Caipirinha, csak telenyomják még gyümölcsökkel is. Pompás nedű. Ki tudja, miért, hamarosan a hangulatunk is sokkal jobbra fordult. Annyira, hogy még a lábunkat is be mertük mártani a sártengerbe. És még a nap is kisütött. Szóval mindent összevetve, egy kellemes pityókás napsütéses napunk volt.
Este korán aludni tértünk, hogy felkészüljünk az útra: hajnali 5-kor indult a buszunk Rióba, és ahogy azt már korábban írtam, potom 29 órás buszút állt előttünk (várakozások nélkül, és feltételezve , hogy sikerül Rioban jegyet vennünk az Iguacuhoz még aznapra...) Picit izgultam. Na jó, ne túlozzunk, tiszta ideg voltam: eljutok-e egyáltalán oda? Hány órás lesz végül az út? Hogy fogok kibírni 29 órát egyben? Milliónyi kérdés a fejemben, melyre aztán annyira egyértelműek voltak a válaszok...

Végre Rio vége - irány Ouro Preto

De kérem! Én nem ezt a lovat akartam!
Én azt terveztem, hogy négy nap Rio után Szisz és Nonesz balra el Ouro Preto-ba, én meg jobbra el Ilha Grandéra, és ott találkozunk két nappal később. Merthogy Ouro Preto kb. 400 kilométerre van Rio-tól PONTOSAN AZ ELLENKEZŐ irányba, mint amerre a következő állomásunk lett volna.

És én meg voltam győződve róla, szilárdan hittem, hogy én egy városért nem akarok 2*8órát buszozni ám!!! Csak hát, néha hagyni kell, hogy a biztos hitbe némi kétkedés vegyüljön. És mivel 4.napja vigasztalanul esik az eső, és brazil viszonylatban nézve iszonyatosan hideg van, 20 fok (nem, nem minusz, én mégis fázok, mint egy kivert kutya), úgy döntöttem, inkább elmegyek a lányokkal abba a nyamvadt Ouro Pretoba. Bányaváros. Pfu. Mi lehet abban a szép?!?!?

De hát nem nagyon van más választásom. Hiszen Ilha Grandén mit is lehet csinálni? Süttetni a hasunkat a gyönyörű parton és néha csobbanni egyet a kristálytiszta vízben. Legalábbis ezt mondják. Valószínűleg én egy jó ideig, sőt, talán sosem tudom meg, hogy tényleg olyan szép-e az a part, merthát egy ilyen programhoz nem árt ám némi napsütés, meg meleg! És odafönn az a döntés született, hogy majd valaki másnak adományozzák a napsütést és a meleget. Én biztos rossz voltam. :(

Így hát az eső nem adja fel, esik rendületlenül. És ezesetben önkínzás egy paradicsomi szigeten lévő hostel ablakából pillantgatni kifele, és azon morfondírozni, hogy miért pont velem kell megtörténnie annak, hogy kifizetek egy vagyont a nyaralásra, elmegyek a világ másik végére, és közben folyamatosan kapom a fejemre a bumfordi esőcseppeket.

Nos tehát, ember tervez, Isten végez alapon megadom magam a sorsnak, és irány Ouro Preto.
Este 11 óra, felszállunk a buszra. Ez lesz itteni buszozásaink főpróbája: az előttünk állókhoz képest rövid az út, az eddigiekhez képest hosszú. Előzetes tervek szerint reggelre érünk a kisvárosba.
Mindjárt a felszállásnál meglepetés ért bennünket: eredetileg arról volt szó, hogy leito busszal megyünk (kényelem felsőfokon, meg minden), mert már nem volt hely normál buszra, de a felszállásnál kiderül, hogy végülis normál lesz a busz, ezért a jegyár különbözetet kp-ben megkapjuk a buszsofőrtől. hm-hm. Pénz állt a házhoz, ez jó hír!
Az meg a másik jó hír, hogy úgy látszik semmi sem változott: továbbra is végigalszom a buszutat.Így viszonylag gyorsan eltelt az a kb.8 óra, ami még igazából kellemetlennek sem mondható, eltekintve attól az apróságtól, hogy a brazil távolsági busztársaságok szakemberei meg vannak győződve arról, hogy az általánosan elfogadott nézet, mi szerint aludni 17 fokban az ideális, az utazások során is érvényes, ezért szinte jégkamrát csinálnak a buszokból. De olyat, ahova a nálunk lévő összes pulcsi és térdzokni nem elég!
Így hát kora reggel kicsit átfagyva lépünk a kisváros kockaköveire. Úristen, süt a nap!!! Ez hogy lehet?!?!?
Vissza a lényegre: azt hiszem, itt megértettem, mit jelent az álmos kisváros jelző: szeretnénk inni egy kávét, mert nem csak egy kisváros, de a nagyutazó is lehet álmos, de nem járunk túl nagy sikerrel. 9 előtt a fű sem nő. Csak egy zöldségest találunk, ahol veszek némi licsit, mert azt múltkor az egyik barátnőmnél kóstoltam, és nagyon bejött. Itt sem csinálják rosszul :)
Vissza a kisvároshoz: mindjárt az elején töredelmes vallomást kell tennem: ez egy ékszerdoboz. Előítéleteim miatt majdnem kihagytam. De nem szabad!!! Ráadásul a rioi csalódások után különösen jót tesz lelkemnek. Úgy is mondhatnám: gyógyír.
Hegyes-völgyes utcácskák, macskakő (ezért nagyon kényelmes cipő melegen ajánlott), ápolt homlokzatok, színes házak, szerzetesek. Nincsen csatornaszag, tisztaság viszont van.
Mivel kávét nem sikerült zsákmányolnunk, hát egy rövid szunyókálást szavaztunk meg magunknak.
Így:














Sziesztánkat kicsivel később egy csokoládézóban folyattuk, ahol minden próbálkozásunk ellenére sem sikerült ellenállnunk a mennyei édességek tömkelegének. A kalóriabombáknak köszönhetően némi lelkiismeretfurdalással indultunk neki a város megtekintésének, de hipp-hopp megnyugodtunk: itt nagyon gyorsan le fogjuk adni azt a pár pluszkalóriát: annyira hegyes-völgyes a vidék, hogy kezdem érteni, miért van olyan kerek fenekük az ittélőknek.
És rengeteg templom van Ouro Pretoban. Nagyon bűbájosak, és mind pontosan ugyanúgy néz ki! :)
Íme két kép a városkáról, csak úgy ízelítőként:




















Bár tündéri a hely, azért egy napnál több időt nem igényel: ennyi idő alatt töviről-hegyire be lehet barangolni minden zeg-zugát, sőt még némi ebédre, és egy pohárka sörre is jut időnk.
Aztán este 10-kor indul vissza a buszunk Rio-ba, mert azon keresztül utazunk a következő állomásunkra: Paraty-ba.

Rio de Janeiro - ez valami más II.

Az első sokkon túl vagyok. Mostmár jöhetnek a jó részek.

Elmentünk megnéztük Santa Teresa-t. Ez egy tündéri városrész. Hegyes-völgyes. Látni a Corcovado-t, és egészen nyugis. Vannak szép házacskák is. Ja, és a villamos. Így néz ki:


Szerintem inkább múzeumba való, de azért kipróbáltuk. Fillérekért fel lehet rá szállni. Már ha felférsz. Mi valamilyen rejtélyes okból kifolyólag felfértünk rá. Szerintem ez inkább annak volt köszönhető, hogy gringok voltun, és ez tetszett a sofőr bácsinak. Mert utánunk senkit nem engedett felszállni :)
Felmegy a hegy tetejére (majdnem), és onnan vissza.
Egészen családias a hangulat. A szerencsésebbek üléshez is jutnak, a kevésbé szerencsések az oldalán függeszkednek. Nincs nagy baj, ugyanis alig megy többel, mint a gyalogbusz.
Viszont olyanok történnek, hogy felfelé menet a vezető bekajabál a kifőzdébe, hogy kéne neki némi eleség, és mire visszafele jön a járgány, addigra elkészítik neki, és beadják a "fülkéjébe"!
Néha csönget is egy picit.

Aztán irány a narancs negyed! Ha tudnám, miért hívják így... Nem láttunk egy darab narancsfát sem... De voltak kedves házacskák, egészen szimpatikus volt. Egészen el tudtam szakadni a korábbi riói képtől.

Metróval mentünk, ami egy egészen más riói képet mutat: teljesen modern. a metrójegy egy plasztikkártya, amit "becsekkoláskor" benyel a gép, így az újrahasznosítás maximálisan megoldott. Szépek az állomások is.

Elmentünk a botanikus kertbe. Csodaszép volt. Nem írnék róla, mert mindenhol van ilyen, ezért semmi speckóról nem tudok beszámolni, de azért érdemes megnézni.

Viszont más a véleményem Urca-ról: ez Rio gazdag negyede lehet. Jó állapotú házak, már az utcák szagából (a nem létezőből) érezni, hogy itt más az életszínvonal. Nyugis, szép, tiszta. Ez van a Cukorsüveghegy alatt. Sajna feljutni nem sikerült, mert elég felhős volt az ég, és akkor nem ér semmit.

Kitérő: Rio szerintem az alacsony felhők városa. Ilyen alacsonyan felhőt még nem láttam. De a lányok sem. Ezért jó tanács: ha valaki Rio-ba látogat, feltétlenül menjen fel az első napos napján a Corcovadora, a másodikon a Cukorsüvegre, vagy fordítva, különben könnyen lehet, hogy kimarad az életéből!!!

Apropó, Corcovado! Mi eléggé befürödtünk vele: pont év elején, a hosszú ünnepen voltunk Rio-ban, amikor fullra volt pakolva helyiekkel is, ezért a Corcovadonál a következővel találkoztunk: alig két órás sor, hogy az ember megvegye a jegyet a fogaskerekűre, majd újabb 2-3 óra, mire feljut rá! B verzió, hogy besorol a bejáratnál sertepertélő "maszek" járatok egyikébe, akik ugyanannyiért (kb. 45 reál) felviszik kocsival... C verzió, hogy máskor megy oda :)

Pozitív az is, hogy van az Ipanema. Ez picit más, mint a Copa. Szintén szép hosszú. Fekszel a parton, mint a szardíniás dobozban, már ha rá bírod magad venni, hogy a napnak szenteld a figyelmed a csodás férfiak helyett...
Elépesztően nagy hullámok, szinte halálfélelem, ha maga alá temet. Nem is hagyják a baywatch-ok, hogy messzire bemenj! Gondoltam eljátszom a fuldoklót, hátha kiment egy szép példány... De meggondoltam magam. Mi van, ha más is erre pályázik?!?!?

És tele van mindenféle árusokkal. 15 reálért vehetsz strandkendőt, ami többfunkciós: hasalhatsz rajta a parton, vagy akár ki is rakhatod otthon faliképként.
Meg nem értett művészek tevékenykednek a kövön: a dobozos üdítő aljából fél perc alatt olyan hűtőmágnest rittyentenek, hogy ihaj! És tele van kajával: főtt kuki vajjal megkenve, saslik, grillezett sajt, és édesség minden mennyiségben.

Ha nem találnál eleséget a parton, irány a "belváros". Mindenhol fürdőruciban mászkáló emberkék, a homok még nem pergett le róluk. Hirtelen, heves, meleg zuhany, ami az égből jön, minden bizonnyal acélból, hogy a homokot lemossa a nyaralókról.
És vannak kilós boltok. Na nem ruhákat árulnak, hanem meleg eledelt. Olyan, mint egy svédasztal. Annyit szedsz, amennyit akarsz, aztán lemérik, és csak annyit fizetsz érte, ahány deka volt. Van itt sushi, hús-hússal, süti, krumpli, rizs, zöldségek. Minden, mi szem-szájnak ingere, és nem főznek rosszul.
Persze ezeket a helyeket csak akkor találod meg, ha nem vagy éhes. Ha úgy indulsz neki, mint mi, hogy már nagyon éhes vagy, akkor kétségbeesett gyorsasággal elbújnak valahova. Aztán, mikor már ettél, félénken megint előmerészkednek.

És ha már Ipanéma: nem messze a parttól van egy találmány, a hippipiac. Ez csak hétvégén van, hétköznap fel sem ismered a helyet. De olyankor átalakul, és kicsit az angol Camden market és a magyar kínai piac elegyévé lesz: az árusok egymás hegyén-hátán árulnak mindent. A ruhától kezdve a cipőn át, a kézműves cuccokon keresztül a hűtőmágnesig. Vettem is tukános fülbevalót 180 forintért! Meg kóstolgattunk helyi élelmet, mert az is van itt.

Juj-juj, majdnem elfelejtettem: brazil papucs! Need to have kategória! sima flip-flop, csak a brazil zászló színeiben pompázik, megspékelve egy szolid brazil zászlóval is, alig 17 reálért. Mindenkin ez van! De tényleg.

A braziloknál kicsit másképp megy a hazafiasság, mint nálunk. Kicsit jobb: ők mindenre rárakják a zászlót, használják a színeket, és büszkék arra, hogy brazilok. Ha találkozol eggyel, első kérdése, hogy miért őket választottad, és nagyon várja, hogy elmondd, hogy azért, mert az ő országuk a legszebb, ők meg a legjobb fejek a világon :)
És ez így is van. Vagy majdnem így. De erről picit később!

Buszozás Brazíliában

A busz azt gondolom külön fejezetet érdemel.

Mennyi az annyi?
Olyan 2,20-ért lehet jegyet venni. Ha légkondisra száll az ember, az több, olyan 2,5 reál. És olyan hideg van, hogy a hazai januári időjárás sehol sincs ahhoz képest...

A vezetésről
A busz maga a vidámpark. Vagy maga a rettenet. Ki hogy éli meg: Ezek itt őrültek! Mennek, mint atom, gáz tövig nyom, majd egyszercsak padlófék. Igazi kihívás állva maradni. Jobban teszi az ember, ha leül. Még úgy is kalandos. Mivel én nem vagyok az a belevaló csajszi, bevallom, én féltem az elején. Na jó, ne szépítsük: rettegtem.

A buszhálózat
Nagyszerű: mindenhonnan, mindenhova el lehet jutni szinte egy busszal. Nem nagyon láttunk tömeget. Ingyenes térképen fenn vannak a járatok, jól használható, sosem tévedtünk el. Persze ehhez azért kellett a lányok tájékozódási képessége is, mert én szerintem egy dolgot itthon hagytam: az agyamat. A két hét alatt folyamatosan úgy éreztem, hogy a nullára butultam. De nem bántam. Nagyjából hagytam magam sodorni a lányok által, és élveztem, hogy nem kell döntéseket hoznom, csak bámulok, mint egy dinnye.
És nagyon sűrűn járnak. Mindenhol és mindenkor buszok vannak.

Felszállás
Le kell őket inteni. Vannak buszmegállók, de sehol sincs egy tábla, hogy milyen buszok állnak meg ott. Igazi kihívás.
És még csak ezután jön a java. A már említett vidámparki forgókapun akkor tudunk bejutni, ha kp-ban kipengettük a fenn ülő kalauznak a zsét. Ezután foroghatunk (már ha beférünk a kapun. nagy csomaggal ne is próbálkozzunk. nem tudom, hogy az igazán kövér emberek mit csinálnak itt...). Szóval beforgunk, de mihamarabb,mert a sofőr nem vár, és akkor a fent említett okok miatt bajba kerülhetünk :)

Leszállás
Van, ahol van jelző, és van, ahol egy spárga vonul végig legfelül, és azt kell megrángatni, ha le akarunk szállni.

Rio de Janeiro - ez valami más I.

Ha Rio rajongó vagy, könyörögve kérlek, ne olvass tovább!!!!!!!!!
Én egy picit mást láttam, mint amit az utazási irodák ajánlanak...

Szóval reggel 6 óra, és megérkeztünk Rioba. Persze a reptéren semmi sincs nyitva. Nem, pénzváltó sem. És nem, nincs reálunk. És nem, nem fogadnak el dollárt. Szóval kéne valami váltási lehetőség, hogy eljussunk a szállásra. És ekkor elénk ugrik egy fiatalember, és azt mondja: I am the bank. Válthatunk pénzt nála. Hurrá. És bár látjuk, hogy van reptéri igazolványa, meg minden, szóval elég hivatalosnak tűnik, 20 dollárnál többet nem merünk váltani. 2,1-ért váltja, ami a 2,2-es váltói árfolyamhoz képest annyira nem is rossz, de ezt akkor még nem tudtuk. Meg egyébként is...

Szóval felszállunk a helyi buszra, amin mi vagyunk az egyetlen utasok. A buszvezető fiatal, mosolygós. Nem beszél angolul. Persze ezen azóta már csöppet sem csodálkozok. A hosteltől kapott instrukciók alapján, meg amit a change money csávó mondott, ez olyan 5 reál lesz. Hát kap huszat. Valamiért nem ad vissza. Sebaj, majd biztos leszállásnál.
Emlékeztek a vidámparki bejáratra? arra forgókapura vasból. Na, olyanon kell keresztül verekedni magad, ha be akarsz jutni a busz belsejébe. Ami eleve nem egyszerű, de 50 literes hátizsákkal almost impossible. Nekünk mégis sikerült. Oh yeah!
Miután csak mi voltunk a buszon, és a fickó nem adott vissza, arra gondoltunk, lehet, hogy taxisat játszik, és egyből elvisz minket a szállásra. De nem. Folyamatosan beszélt. Bár tudta, hogy nem értjük egy árva szavát sem, úgy tűnt, ez a legkisebb mértékben sem probléma. Ömlöttek a szavak, mi mosolyogtunk, ő is. Aztán egyszercsak lerakott minket egy megállóban, valahol a Centroban. És továbbra sem akart visszaadni. Mi meg erősködtünk, hogy kétszer 5 az 10, és akkor kérünk 10-et. Erre adott 1-et. Mondtuk ez így nem jó. akkor adott 2-őt. mondtuk, ez így nem jó. és így tovább. Ő nem értette, miért akarunk többet, mi meg nem értettük, miért nem ad 10-et. végül kiegyeztünk 6-ban. Merthogy végül észrevettük, hogy a busz ára 7 reál. Attention: egy praktikus dolog: az ablakba mindig kifüggesztik, hogy hogyé adják a buszt. a légkondis drágább.
Mindenesetre itt rájöttünk, hogy a brazilok nem szeretnek visszaadni. És ez a későbbiek során csak erősödött: jobban jársz, ha mindig pontos apród van, különben drágább lesz a busz :)

Szóval leszálltunk, könnyen megtalátuk a másik buszt, és hipp-hopp, Santa Teresa-ban voltunk, ahol végre találkoztunk Szisszel. Ő kicsit megfáradtnak tűnt, hiszen a szilvetszter éjjelt a Copacabanan töltötte a többi hostel-lakóval. Nem volt rossz neki...

Kitérő: a hostelt pont nekem találták ki: sok fiatal utazó, java részt egyedülállók, jó fejek. Olyan társasági élet folyt, hogy csak pislogtam. Nagyon-nagyon élvezetes volt. szóval bátran ajánlom mindenkinek a Rio Hostelt Santa Teresában.

Vissza: Rövid (nem is olyan rövid) regenerálódás, és egy kiadós reggeli (péksüti, toast, gyümölcsök) után nekivágtunk a városnak. Hm.
Ahhoz, hogy bejussunk, át kellet mennünk a Centron. Azon, amin hétvégén nem ajánlatos. De nem volt más megoldás. Mi legalábbis nem találtunk. Nem esett jól. Sok "csöves", kihalt minden. Félelmetes volt. Főleg az olvasottak után. De semmi bajunk nem esett :)

Rio számomra iszonyatos csalódás volt: bűz, csatornaszag, lerobbant épületek, rengeteg utcán fekvő ember. Mocsok és pusztulat. Félelem.

Szóval kimentünk a Copacanana-ra. Mondjuk az időzítés nem volt tökéletes: szilveszter utáni nap. Minden koszos, hiszen milliók töltötték ott az újévi bulit. a parton nem láttam mást, csak szocializmust idéző hoteleket és koszt. Elkedvetlenedtem.

Azt mondják: azok a brazil lányok!!! Nos, kedves fiúk, rossz hírem van: hacsak nem a telt (és itt tényleg teltre gondolok) idomokra buktok, akkor itt nem terem babér. Bár a popsik kerekek, olyan párnák vannak mindenfelé, hogy a kispárna szégyenében elbújik, de még a nagypárna is irigyen tekintget feléjük!!!

Viszont a fiúk! Lányok, ezt látni kellene! Ha nem tiltanák a könyvek a fényképező copacabanara való kihurcolását, csináltam volna képeket! De így sajna nincsenek. Vannak viszont emlékek: álomszép broz bőr, fekete haj, szem, kisportolt alak. Természetesen mindenki mosolyog.

Olvastam, hogy a brazilok mennyire adnak a megjelenésükre. Ez így igaz. Legalábbis ami a fiúkat illeti. Maga a kánaán. Kapcsolatban élők nem menjenek oda, mert túl nagy lesz a kísértés! :)

És tele van a part baywatch-okkal, kis sortos fürdőnaciban. David (mármint a Hasselhof) sehol sincs. de semelyikük. ezek álomszépek!!!!!!!!!!!!
Na jó, vissza a földre.

Tovább mentünk a Flamingo öbölbe. Ez már sokkal barátságosabb volt, csak picit zöld és büdös a tenger. Nem éreztem késztetést a fürdésre.

Benn a belvárosban viszont ittunk suco-t (kb. 3 reál), ez a gyümölcslé. Pompásak. Frissen facsart papaja (amit ők mamao-nak hívnak), ananász (abacaxi), mango, kókusz, banán, dinnye. Isteni nedű. Bár, mint kiderült, sokkal-sokkal később, szerintem mind cukrozott. De ez egyáltalán nem zavaró.

Eleséghez sem nehéz jutni: minden suco-s bárban vannak "péksütik". Csak ők megtöltik őket mindeféle földi jóval: hússal, rákkal, sajttal. Apropó sajt: azt hiszem, a brazilok igazán szeretik a sajtot. Mindenbe raknak egy keveset :)

Jótanács: felejtsd el az angol nyelvet! beszélj portugálul. még akkor is, ha nem tudsz :) Néhány alap szó, mint a suco, mamao, manga, frango, kvanta costa, obrigado elég.

Kitérő: mi szeretünk mindig az adott ország saját nyelvén köszönni és megköszönni. ezért a bom dia és az obrigado alap. Csak arra nem sikerült a két hét alatt rájönni, hogy hogyan kell elköszönni, illetve, hogy az obrigado/obrigada/obrigadi veriók közül, mikor melyiket kell használni :)

Időszámításunk előtt - mielőtt Rioba érkeztünk volna

Az izgalom sokat váratott magára, de egy nappal az indulás előtt megérkezett.
Vajon minden megvan? Beszereztem minden fontos dolgot? Mi lesz, ha lezuhan a repülő? Mi lesz Mázlival? Mindenféle gondolat, de már nem volt vissza út...
A szülők segítségével kijutottunk a reptérre. Kabát itthonhagy, arra odakinn, a 32 fokban nem lesz szükség. Vágjunk neki az akkori mércével mért hosszú útnak!

Először Párizsba repültünk. Utáltam repülni. Jobban szeretem, ha két patám a földet éri. de nincs mese. Brazília picit arréb van...
Simán megérkeztünk, és 5 óra várakozás várt ránk a riói gép indulásáig. Mit is kéne tenni?? Hát nézzük meg a Notre Dame-ot! Csak egy "hév"-re kell felszállni, és ott is vagyunk!
Persze, itt azért kicsit hiányzott az a bizonyos kabát, amire odakinn már nem lesz szükség. De a futás sok mindent megold. Itt például a hideg okozta sokkot: ha futsz nem fázol. Csodás élmény volt hát ez a kis kiruccanás.
Íme a bizonyíték:



Ja, hogy nyuszifülem van? Hogy a viharba ne lenne!!! Szilveszter van! Olyankor az embernek szabad megőrülnie! Egyébként is őrült vagyok, de szilveszterkor és farsangkor joggal. Szóval tiszta Bridget Jones. persze egy idősebb ürge a reptéren nem teljesen Bridget-re asszociált, és Mikcey egérnek titulált. De nevermind.

És mivel szilveszter volt, igen jól jártunk: délután 5-től ingyen volt a tömegközlekedés, ezért megspóroltuk a visszaút árát!

Oké, kisebb futás után sikerült becsekkolnunk a gépre, ami szuper volt. Mármint a gép. Az első óceánon túli járatom elég jóra sikeredett. Ülésünk az ablak mellet, lazac ebédre, saját tévé 500 filmmel, zenével, sms lehetőséggel. És mivel nem volt tele a gép, még terpeszkedni is lehetett.
Persze ettől függetlenül stresszeltem, hogy mi van, ha lezuhanunk. De nem.

Én nagyon készültem erre az utazásra. Merthogy szilveszter, és több időzóna, az több újévi koccintást jelent. Gondoltam, totál csacsi leszek a sok pezsgőtől, amit útközben befolyatunk a szánkba. És totál fáradt a vicces úttól, mert majd biztos buli lesz a gépen.
Nos, semmi nem volt. A kapitány nem mondta meg, hogy hányszor ünnepel(het)tük (volna) az új évet. Nem volt pezsi sem. Mindenki durmolt :( Itt is nevermind.

Hajnali 6-kor megérkeztünk Rioba. Megcsapott a pára, és már hajnalban a nagyon vágyott meleg.

De Rio már egy következő fejezet. Akár regény is lehetne...

Összefoglalás

Egy szóval összefolalni??? nem könnyű, de lehet.

a válasz: borzasztó gyönyörűség!

folyamatosan azon gondolokodok, hogy milyen rendszer szerint kéne megosztanom az élményeimet, de még nem tudom. annyi emlék, annyi gondolat, annyira jók és annyira rosszak, hogy úgy döntöttem, rátok öntök mindent. jót és rosszat, városokra bontva.

De előtte jöjjön egy rövid összefolaló az útról:
mostmár tudom, miért kellett elmennem. Hogy rájöjjek, hol a helyem az életben. Hogy lássam, milyen jó nekem. Hogy lássam, mennyire nem használom ki, hogy milyen jó nekem. Hogy tudjam: a víz az úr. Hogy tudjam, azért jó helyen vagyok. Hogy tudjam, ott is jó helyen lennék. Minden tőlem függ.
Hogy tudjam, a szegénységgel simán összefér a boldogság. Hogy lássam, a nyomor simán összefér a tisztasággal. Hogy észrevegyem: minden úgy jó, ahogy van.

Brazília az ellentétek országa. Egyrészt látjuk a nyomort, koszt, lerobbant épületeket, fetrengő embereket, rablókat. Másrészt a segítőkészséget, a jókedélyűséget, a megingathatatlan pozitivizmust, az elképesztően zöld környezetet, csodálatos embereket, elképesztő természeti csodákat. Teljesen más világ. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült aklimatizálódnom...